Mielőtt B. bement volna vizsgázni, kezembe nyomta a telefonját, hogy vigyázzak rá. Kerek másfél órán keresztül volt nálam a mobilja, teljesen biztos volt, hogy addig a közelébe se jön, mégse kutattam benne. Pedig hejj de nagy volt a kísértés, Istenem! Vissza nem térő alkalom, a lebukás veszélye egyenlő volt a nullával, mégse tettem. Bár erős volt a késztetés, hogy nézzek bele sms-ekbe, híváslistákba, nem éreztem szükségét, nem láttam értelmét. Na ilyen se volt még velem! Hogy ott az alkalom, mégse látom értelmét megtenni. Sose hittem volna, hogy eljutok a bizalom eme fokára, eddig egy pasiban se bíztam egy bizonyos eset óta, azt hittem soha többet nem is fogok. Szerencsére ez megváltozott :) (Persze amint a legapróbb okot adná arra, hogy gyanút fogjak bármivel kapcsolatban, rögtön látnám értelmét és nem lennék szívbajos megtenni.)
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Igen, ez ilyen. Talán jobb is nem belemenni ilyenekbe, mert ha az ember egyszer elkezdi... Nem mellesleg merni kell bízni a másikban, különben nincs értelme.
VálaszTörlésÉn még sose akartam belenézni más telefonjába, legyen az pasi, vagy bárki... Hm... Fura.
VálaszTörlésMásokéba (mármint nem a pasiméba) soha eszembe se juta nekem se... viszont egyszer tettem meg egyik ex-emnél, de akkor is csak akkor, mikor már nagyon okot adott rá, mégse vallott színt (tudom, ez sem mentség)és természetesen találtam is dolgokat... ezért volt nehéz most megállnom, hogy bár nincs okom rá, mégse nézzem meg. És igen, ha most megnéztem volna, onnantól kezdve minden adandó alkalommal megtettem volna (mert ilyen az emberi természet), azt meg nem akarom, mert csak én diliznék be tőle és akkor is bajom lenne, ha nincs is mire.
VálaszTörlésÍgy van, így!
VálaszTörlés